Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

dott. Jobbra-balra tekingetett a morajló kis udvarok felé, az egyik előtt megállt, lekanyarintotta a (hátáról a hátizsákot. — Gyerünk be ide — bökött a fejével a ház felé. — De hiszen beszélni sem tud velük! — Mindegy az. Én is falusi gyerek vagyok. — És már ment is előre, gyors, biztos léptekkel, mint aki hazaérkezett. Egy idegen, kis szlovák faluba. Haza. Parasztok közé. Reggel. A kétirányú, ellentétes áradat egyre hömpölyög. Most újra a sínek mentén baktatnak, az országúton, beleékélődve a sodrásba, ahol már senki sem törődik a másikkal, senki sem kérdez, senki sem beszél, csak megy. Katonák, civilek, vasutasok. De a katonák közt már nincsenek németek, a civilek közt nincsenek asszonyok. A szemközti áradatban igen. Ott még zárt alakulatok is menetelnek. Németek. És a civilek között sok az asszony. Egy-egy arc mintha ismerős lenne, de itt nincs súlya a fásult felismerést üzenő tekintetnek, itt menni kell, szakadatlanul hömpölyögni előre... De mégis: ez az arc nem tartozik bele az örvénybe, ez az arc a múltból merült fel itt, és Tivadar már nyújtja is a kezét, hogy kiragadja a deres fejű, egykedvűen baktató embert a sorból: — Szekura bácsi! Mert ő az, Szekura bácsi, hajdani, sugaras emlékű Füstmacskássy jobb keze és bizalmasa: Szürkefej, a pedellus. — Haza, tanító úr, haza? — bólogat kedélyes nyugalommal, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna itt találkozniuk a felkavart országúton, a háború cafatokra rongyolódott peremén, halállal és romokkal elárkolt hónapok jóvátehetetlen sodra mögött. — Szekura bácsi, mi van otthon? — Hajaj! Tizenöt kilométerre állnak oroszok... Lehet ma bevonulnak, lehet holnap. Várost nem védik. Kell evakuálni. Minden állami hivatalnok kell evakuálni. Én is vagyok állami hivatalnok. — De hiszen maga nem is lakik a városban, Szekura bácsi! — Már régen lakom városban. Ott nálunk kint van in433