Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz
Második rész
mellett lépcső vezet föl az emeletre. Tivadar észreveszi, hogy mikor beléptek, az asszony gyors, kutató pillantást vetett a lépcső fakorláttal védett, sötétbe vesző teteje felé. — Régen láttam magyarokat — ismétli meg*az asszony, miután letelepedtek a csíkos asztalterítővel borított konyhaasztal körül. — Hova valók? Tivadar megmondja, a szakaszvezetőre nem kerül sor, mert az asszony ihallkan felkiált: —- Én is odavaló vagyok — könyököl Tivadar elé —, vagy legalábbis majdnem oda. De már ihat éve itt élünk. 1938 karácsonyán átraktak a határon — mondja halkan, maga elé. — A férjem szlovák. Nincs sok okom szeretni a magyarokat. Pedig én Is magyar vagyok — mondja fölöslegesen, de Tivadar nam ütődik meg ezen. Érti. Mind a két kijelentést érti, az előzőt is, ezt is. A szakaszvezető az asztal alatt megrúgja a lábát, aztán lassan, figyelmeztetően körülnéz. Tivadar követi a pillantását. Most veszi csak észre, hogy a konyhában különös rendetlenség uralkodik, de ez a rendetlenség nem elhanyagolt nemtörődömségből ered, inkább úgy hat, mintha nemrégen sokan és sietve jártak volna itt; erről tanúskodik az ételmaradékok mennyisége is. Az asszony észrevette pillantásukat, elmosolyodott. — Látogatóim voltak — mondta közömbösen. — De azért még maguknak is hagytak valamit. — Kenyeret, húst tett eléjük, kitöltötte a teát. — Nem tudom, mivel viszonozhatnánk — szabadkozott Tivadar, de az asszony legyintett: — Háború van ... — Aztán váratlanul nekik szögezte a kérdést: — Maguk hova mennek? Magyar katonák nem szoktak kettesével járni errefelé. Szöknek? A lépcsőfeljáró megreccsen a fejük fölött. A szakaszvezető felugrik. Tivadar önkéntelen mozdulattal a pisztolya után nyúl. Az asszony változatlanul mosolyog. — Ne izguljanak — mondja csendesen. — Van fent valaki, de nem bántja magukat. De ha maga oda való, ahova mondta, akkor tudnia kell szlovákul — ifordul Tivadar felé. Szlovákul beszél. — Tudok is — válaszolja Tivadar ugyancsak szlovákul. 421