Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Most percekig így folyik a beszéd: az asszony kérdéseket tesz fel. Tivadar válaszol. — Jól van — mondja végül az asszony, de az arcáról nem Lehet leolvasni semmit. A lópcsőfeljáró újna megreccsen. — És a társa? — teszi fel az asszony az utolsó kérdést, a szemével a szakaszvezető felé intve. — Ö is tud szlovákul? — Nem tud. De jó fiú. Csak most fél egy kicsit. — És maga? — Mitől féljek? — Ezt már magyarul mondja, mert a szakaszvezető egyre nyugtalanabb. — A háborúnak vége, kivettük belőle a részünket, megyünk haza. — Egyenes beszéd — bólintott az asszony, de nem mosolyog. Feláll. — Hajnalig itt maradhatnak. Aludjanak, ha tudnak. Az ajtót magukra zárom. Nem kell félniük semmitől sem. De a pisztolyát magammal viszem. — Választ sem vár, nyugodt, természetes mozdulattal kihúzza Tivadar pisztolytáskájából a fegyvert. — A magáét is kérem — fordul a szakaszvezető felé. — Az ablakon vasrács van — mondja még búcsúzóul, és lassan, elgondolkozva felmegy a lépcsőin. — Most fognak lepuffantani minket — súgja oda a szakaszvezető fogvacogva. — Ha akarták volna, már régen megtehették volna. — És ha nem partizánok, hanem a Gestapónak dolgoznak? De Tivadar nem ér rá válaszolni, a sötétből, valahonnan a lépcső tetejéről, puhán száll alá az asszony hangja: — Fél ötig alhatnak. Akkor felébresztjük magukat. Viszszamehetnek az állomásra. Jó éjszakát. A szakaszvezető nagyot sóhajt. Tanácstalanul vonja fel a vállát, aztán kinyújtja a két lábát, lehunyja a szemét. Még egyszer felül, kifűzi a bakancsát. Űjra sóhajt, hosszan, boldogtalanul, de a sóhajtása lassan egyenletes, szabályos lélegzésbe megy át. De Tivadar nem alszik. Különös és rejtélyes világba tévedt. Itt minden olyan egyszerű és természetes volt. A szavaknak csak egy értelmük volt, az emberek világosan látták, mit kell tenniük, és amit tenniük kellett, azt tették. De mennyi vér és halál, hány internáló tábor, hány büntetőtelep, mennyi kínzás, kivégzés, szenvedés, iszonyat tornyo422