Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

gyorsan meglendül, egyszer, kétszer; olyan, mintha meg akarná fenyegetni a bent lévőket. De ez a több, mint fenyegetés: ez a ka.r nem puszta ökölben végződött, suihintása nyomán két kézigránát vágódik bele a szigetet alkotó SSlegények sűrű tömegébe, a fülsiketítő dörrenések szinte egyszerre hangzanak, rulhafoszlányok, húscafatok fröcscsennek szét, a falakról szétpattog a vakolat, nyögések és ihörgések, fekete füst, megpörkölődött ruhák és testek szaga, fojtogató lőporbűz nyeli el a lángba borult ingoványt. Pillanatokig tartott az egész, négy halott, sok sebesült, az épségben maradt SS-legények dühtől és félelemtől félőrülten rontanak neki az ajtónak, de az ajtón kormos arcú vasutasok tágra nyitott szemű csoportja tódul be, és eltorlaszolja a kijáratot: — Čo sa stalo? Mi történt? És mintha választ akarna adni a merőben fölösleges kérdésre, egyszerre két nyelven érkezik meg a felelet: — Die Partisanen! — Partizáni. De a két felelet hangja élesen eltér egymástól: az első a rémület, düh és fejvesztett menekülés eltorzult halálordítása, a másikban a félelmen kívül tisztelet és elismerés vibrál: Partizáni.. . A váróteremnek szerencsére hátsó ablaka is van, az első tétítő papír foszlányokban lóg le róla, a belső ablaktábla kirepült, a külsőt puskatus zúzza be, testek lódulnak ki a sötétbe, és Tivadar csak odakint ér rá körülnézni. A szakaszvezető is ott áll mellette, sértetlen, csak a karját ütötte meg egy vakolatdarab, de az is lehet, Ihogy véletlen rúgás érte, mikor kiugrott az ablakon. Nem emlékszik rá. Kábult, és vacog a foga. — Ez rosszabb, mint a front — mondja hideglelősen, és a karját tapogatja. — Rosszabb — hagyja rá Tivadar, és hirtelenül féktelen, mámoros öröm önti el. Ez már nem is öröm, inkább ujjongó kárörömhöz hasonlít: megint mások haltak meg, ő megint életben maradt! — Gyerünk innen, bajtárs — mondja lecsillapodva —, semmi kedvem, hogy a következő adagból mi is bekapjuk a részünket. 419