Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— És ha ... belénk bombáznak? — Azt még kibírjuk. — Lekattintotta a villanyt, és két karosszéket tolt a kályha mellé. — Akkor jó — szállt át a sötétségen a lány halk hangja. — De merre van? Hátha .csak a szoba egyik felét bombázzák le, és akkor majd a másik dühös lesz. — Adja ide a kezét. — A karosszékhez vezette Juditot, és cigarettát dugott a lány ajkai közé. Hallgattak. Valahol távolabb, a város másik része felől tompa robbanások hallatszottak. Aztán ismét csend lett. Tivadar úgy érezte, mintha egy végtelenül lágy, ringató álom sodorná magával, de közben tudta, hogy nem álmodik, hogy Judit ott ül mellette, hallotta halk, egyenletes lélegzését. Ez furcsa volt, de egyszersmind végtelenül jó is volt. Boldogság és nyugalom volt a csendben. Erőszakkal kellett kitépnie magát belőle, mert a ringató hullámok már valószínűtlenül messze sodorták, és ő a lány mellett akart maradni. — Mire gondolsz? — fordult feléje a sötétben. — Amire te — vágta rá Judit sietve. Nevettek, mert a tegezés is furcsa volt és váratlan, és ebben a tegezéiben is boldogság volt és nyugalom. Aztán valahol a sötétben összeért a kezük, és szorosan egymásba simult. Judit sóhajtott, és Tivadar tudta, hogy most arra gondol, mikor először simult össze a kezük a vonatban, hónapokkal ezelőtt, a katonaköpeny alatt, élet és halál küszöbén. Most újra élet és halál küszöbén voltak, a befüggönyözetlen ablakon át távoli villanások hasítottak bele a sötétségbe, valahonnan baljós magasságokból időnként tompa motordübörgés remegtette meg a csendet és az ablaktáblákat. De aztán megszűntek a villanások, és az ablakon át beúszott a szobába a békés és álmatag decemberi hold. A riadót még mindig nem fújták le, és ők fürödtek az áradó holdfényben, mint egy néma dallamban, így ültek ott sokáig szótlanul a veszélytelen veszélyek óráján, mert a riadót nem fújták le, és ilyenkor senkinek sem jutott eszébe könyörtelen, idegtépő mozdulattal megnyomni a villanycsengő gombját, vagy megzörgetni az alvó ajtókat, ilyenkor megállt az idő, az esztelen, tébolyult, gyilkos idő; élet és halál 405