Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

is adta a kagylót. Ezúttal nem hagytam szóhoz jutni őnagyságát, nem soká rejtjelezgettem, lehurrogtam, lebestiáztam. és a végén megkaptam a vonalat. Amúgy mellékesen még sikerült meghallanom, hogy őnagysága hadbírósággal fenyegetőzik, de az utolsó szavak alatt már egy álmos férfihang is belekapcsolódott a vonalba, unottan kérdezte: — Na, mi van? Megismertem a géhás hangját, gyakran jártam hozzá vételezni. Gyorsan a főiskoláshoz fordultam. — Hányan vagytok? — Százhetvenen ... — Törzsőrmester úr, százhetven erdélyi a Hunyadiaktól ... Két napja nem ettek ... A hang úgy morgott, mintha harapni akarna. — ... nem vagyok népkonyha ... csomagolunk ... szolgálati jegy nélkül. .. — Adok szolgálati jegyet — vágtam közbe gyorsan, és már intettem is a karpaszományosnak. Már megint vigyorgott, sietve elém tolt egy űrlapot. Már írtam is; a nagy sietségben nem is hallottam, hogy a hang harmadszor kérdi ... — ...ki írja alá? Ki írja alá? Ki írja alá? — Az alezredes úr — firkantottam alá az űrlapot, és súgva a karpaszományoshoz fordultam: — Van valami bélyegződ? Üsd rá! — ... de maguk felelnek érte ... — Köszönöm, törzsőrmester úr — tettem le a hallgatót. Tudtam, hogy csak azért olyan nagylelkű a vén tolvaj, mert úgysem tudják elvinni az egész raktárt, már előző nap nyakló nélkül osztogatta a kávékockákat meg a marmeládot. Átadtam a szolgálati jegyet a főiskolásnak. — Nyomás. Kaptok marmeládot, kenyeret, szalámit, kávét. Ha ügyesen beszéltek a törzsőrmesterrel, meg is főzeti nektek. Ha nem, ügyeskedjetek magatok. Eredj a fenébe! Később tudtam meg, hogy a dolognak nem lett jó vége: a kétnapi éhezés után a szerencsétlenek úgy bezabáltak a mócsingos szalámiból meg a savanyú, penészes kenyérből, hogy egymás után lettelk rosszul, mások meg kínjukban ve335