Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

kitör belőle a zokogás, vagy üvölteni fog. Felálltam. — Gyere — vakkantottam rá, mint egy acsarkodó kuvasz, amint hogy az is voltam abban a percben, és megindultam a századiroda felé. Ott volt három házzal odébb, láttam, hogy csodálatosképpen épségben maradt, de nem sokat vártam az egésztől. Csak azért mentem, hogy csináljak valamit. Az iroda üres volt, de .legnagyobb meglepetésemre a távbeszélős ott ült a készüléke mellett. —• Van vonalad? Megrázta a fejét. — Csak a svábokig. Az valahogy épségben maradt. — De én a géhásokkal szeretnék beszélni. — A törzsnél? — Igen. — A törzs a szomszéd községben volt, alig másfél kilométerre tőlünk, bennük volt minden bizalmam. — Talán behozza — vonta meg a vállát. — A törzs nem kapott találatot. De nem nagyon siet. Egy hisztérikus sváb szuka ül a központjukban, nagyon kilett a támadás alatt. Az előbb is egy fél órát kellett könyörögnöm neki, amíg behozta őket. Pedig a százados úr kérte. — Melyik százados? — Reczés. — No jó. Tekerd. Mikor bejött a vonal, átvettem a hallgatót. Nyavalygós, sértődött női hang szólalt meg németül. Fene tudja, mitől, de halálosan meg volt sértve. .Nem hagytam sokat nyafogni, máris ráreccsentem a legerélyesebb hangomon és a legékesebb német tudásommal. A készülék vinnyogni kezdett, egyre magasabb hangokba csapott át. Nem nagyon értettem, mit mond, valami rohadt plattdeutsch dialektusban beszélt, aztán lecsapta a kagylót. ' Oldalt néztem. A távbeszélős karpaszományos vigyorgott, az erdélyi fiú a kezét tördelve leste a készüléket. — Tekerd fel még egyszer! — fordultam a karpaszományoshoz. Nem sok emberi lehetett a képemen, mert a gyerek nem vigyorgott, buzgón tárcsázott, két másodperc múlva már át 334