Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— Rohadt — kqptem egy nagyot a sárba. — Az élelmezés gané], a ruhánk csupa rongy, a puskáink úgy iki vannak lőve, hogy lassan kiesik a .csövükön a töltény. Egyébként csak magukra vártunk; most, hogy feltöltik a századokat, valószínűleg napokon belül kimegyünk a vonalba. — Az a jó. Sokan szöknek át? Most én mosolyodtam el. — Nem megy az olyan könnyen, mint ahogy egyesek elképzelik! Fürkészően nézett rám. — Nem? No, majd meglátjuk! — Még mondott volna valamit, de a századírnok, a kezében egy csomó papírlappal, akkor lépett ki az iroda elé. — Benedek Péter! — kiáltotta el elsőnek Széles új nevét, és Széles már ugrott is. — Parancs! — Első század! — nyomott a kezébe egy papírlapot. — Jakab István! — Parancs! — Első század! Józsa István! — Parancs! — Második század! ... Gergely János! ... Gergely János! ... Hol az anyja keser ... — Parancs! — kiáltotta az ember futtában, már messziről, s miközben a nevek és a Parancs!-ok tovább peregtek, akár a tekepályán végiggördülő kugligolyők, amelyeknek minden ütése egy-egy emlbert ipenderít ki a csöndes tétlenség viszonylagosan nyugodt állapotából, Benedek Péter őrvezető gondosan összehajtogatta az írnoktól kapott szolgálati jegyet, és hozzám fordult. — Maga melyikben van? — Második század. De az nem tesz semmit. Maguk is ott vannak elszállásolva, ahol mi — intettem a szétlőtt falu felé, mintegy két kilométernyire előttünk. — De ha akarja, szólhatok az Írnoknak, két deci vodkáért boldogan átírja. — Nem kell — hárította el sietve. — így még jobb. Jobb ha a maguk századában is van egy megbízható emberünk. Rábámultam. — Mi a fene? — kérdeztem aznap már má323