Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

ritkán lehúzhatták a bakancsukat, káromkodva babusgatták a fagyos bütykeiket. Mikor hetekkel később mi is kikerültünk, rájöttem, hogy odakint négy nap elég ahhoz, hogy az ember elszakadjon a világtól, s ezek után magam is minden alkalmat megragadtam, hogy kiszedjek valamit az utánam érkezettekből, ami .eléig .nehezein ment, részint a karpaszományom, részint a szerény csillagjaim miatt: abban az időben a legénység már nem nagyon rajongott a karpaszományokért és a csillagokért. Annál jobban meglepett, mikor a századiroda előtt egyszer váratlanul rám vigyorgott az egyik csellengő népfölkelő. Olyan félreérthetetlenül villogtatta felém az agyarait, hogy megálltam. — Hát maga mit vicsorgat rám olyan virgoncan, apafej? — tudakoltam barátságosan, és készültem, hogy megveregetem a vállát, de aztán bennem rekedt a sző is meg a mozdulat iis. A sűrű szemöldök, az izmos alak, a széles váll — ágyúcsövön gubbasztó Szent Borbála, hiszen ez Széles! — akartam felkiáltani, de a katona megelőzött: — Hát nem ismer meg, tizedes úr? Benedek — Benedek Péter őrvezető Debrecenből. Mikor látta, mennyire hápogok, nyomatékosan megismételte: — Hát csak emlékszik rám, karpaszományos úr?! Végre kapcsoltam. Megráztam a kezét, magammal cipeltem. . — Mi a fene! — néztem rá, mikor lőtávolon kívül kerültünk. — Köröztek — magyarázta nyugodtan. — Beálltam katonának. Előbb Pesten bujkáltam, aztán az elvtársak szereztek behívót meg katonakönyvet. Egy debreceni emberé volt, aki még negyvenkettőben eltűnt. Azóta megkerült — mosolyodott el a bajusza alatt. — Ez a legbiztosabb hely, én mondom magának. Gsak az bosszant, hogy már két menetszázadban voltam, és -minidig visszatartottak. Csak most sikerült végre kijutnom. De amint látom, maga is ... igaz, maga nem szereti, ha a dolgait firtatják — harapta el a szót, aztán új,ra elmosolyodott, megkérdezte: — Mi a helyzet itt? 322