Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz
Második rész
Mindenki fellélegzett. Csakhogy én nem mozdultam, rágtam a szám szélét, töprengtem. (Egy a százhoz, (hogy ha bevonultattak volna a kiegészítőhöz, akkor sem történt volna semmi: ki az ördög törődik egy koszos karpaszományos tizedessel? Csakhogy nekem náluk jobban tetszett.) — Na, mi van? — Főhadnagy úr, kérem, de az anyakönyvi lapomat is tessék utánam küldeni, mert... — Az istenfáját! Nem érted, hogy nálunk nincs anyakönyvi lapod?! — De főhadnagy úr, alázatosan ... — Az istenért, állítsatok már ki neki egy anyakönyvi lapot, és osszátok be, ahova akarjátok, a fenébe, a pokolba, a nyavalyába, csak már ne lássam itt! — türelmetlenkedett a százados. — Parancs! — Parancs! — Parancs! A harmadik „parancs" án voltam. így aztán még öt napig lógtam a zászlóaljnál, kijártam az újoncokkal a gyakorlótérre (Pppuh! Gyúúzzz!), de beosztásom még mindig nem volt. Ha még egy cseppel több szerencsém lett volna, a háború végéig ott üdülhettem volna náluk. A -hatodik napon elcsípett a zászlóaljírnok az udvaron: — Megjött az anyakönyvi lapod! Az eredeti! — újságolta már messziről. A lábam összecsuklott, a homlokomat kiverte a hideg veríték. Az -agyamban boszorkánytáncot jártak a gondolatok, csak azt nem értettem, miért nem fogtak még le. — Én kértem ki a volt kiegészítődtől. Ma reggel érkezett meg. Az öreg tombolt a gyönyörtől, amikor kézhez kapta: azok ott nálatok még rendetlenebbek, mint mi. Két éve egyetlen bejegyzés sincs az anyakönyvi lapodon, az utolsó az volt, hogy kitettek a tiszti iskolából. összerezzentem, megpróbáltam hangot kierőszakolni a torkomon, de nem ment. — Azt írták, két év óta nyomod veszett, feltehetően el318