Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

5 Hát most én is itt vagyok. A zubbonyom gallérján két koszos krumplivirág, a kenyérzsákomban negyven darab éles, a vállamon karabély. Tulajdonképpen nem is kellett volna kijönnöm, maradhattam volna otthon, a front mögött is, de ettől már az első öt nap alatt elment a kedvem. Aztán meg, őszintén szólva, örültem, hogy eddig sikerült a dolog, nem akartam visszaélni a sors türelmével. Már a jelentkezésem sem ment egészen simán, sehogy sem akarták megérteni, mi a fenének jöttem hozzájuk felülvizsgálatra. Legalább hússzor elmagyaráztam, hogy hat hónap óta a csapattestem már régen a világ túlsó felére kerülhetett, vaktában nem indulhatok utánuk. Jó, de mért nem jelentkeztem az illetékes kiegészítőnél? Elmagyaráztam, hogy közben lakóhelyet változtattam. Hogy az nem határoz. Hogyne határozna, hiszen az egészségügyi szabadságom alatt a polgári foglalkozásomból is áthelyeztek. Ügy néztek rám, mintha bolond volnék. Erre még jobban összezavartam a dolgokat, megmondtam, hogy tulajdonképpen mindig is hozzájuk tartoztam, már az első bevonulásom alkalmából is ,itt voltam állományba véve. Nézzenek csak utána, az anyakönyvi lapomnak is itt kell lennie. Tudtam, hogy előbb-utóbb megunják. Úgy ,is lett. — Ugyan adjatok neki egy menetlevelet, és vonuljon be a kiegészítőjéhez — rendelkezett a főhadnagy. — Parancs! — mondom lelkesen. — No látod. 317