Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

valami rosszban töri a fejét. Ki az a barátja, aki idejön? — Feleletet sem várva égnek emelte a szemét, a két kezét kétségbeesve kulcsolta össze az arca előtt, úgy jajveszékelt: — Jesszuskám! Ne is feleljen, látom az arcáról! — Pityeregve emelte a szeméhez a köténye csücskét, aztán elfordult, elmenőben motyogta vissza: — Egyszer még bajba kerül ezek miatt a zsidók miatt! Hozom a vizet... Már sötét volt, mikor a vendég megérkezett. De nem volt katonaruhában, civilben volt, az egyik kezében jókora bőrönd, a másikban kis demizson. — Hát, komám — mondta köszönés nélkül —, adjál két poharat. Vörös bor. Szegény öregek készítették, hogy magukkal viszik. Aztán mégis otthagyták. Mikor elhurcolták őket — folytatta elkomorodva —, a házmester találta meg a oókmókjuk mellett. Levitte magához, hogy a zsaruk el ne emeljék. Én meg elhoztam. Igyuk meg a búcsúpoharat. Felkattantotta a bőrönd fedelét, szalonnát, feketére füstölt kolbászt vett elő. — Baromi éhes vagyok — bökött a csomag felé már tele szájjal —,. egyél! Kenyered van? Mit bámulsz? Enni csak kell... Közben elkészítem ezt a rondaságot is itt. — Kórházszagú csomagokat kotort elő, körülnézett, megpillantotta a lavór vizet. — Mi az anyám keservét csináljak ennyi vízzel? — hördült fel megbotránkozva. — Marha vagy? öintsd ki a felét. Várj! Előbb ,idd ki a borodat. Na, most mehetsz... Ez az! — állapította meg elégedetten, mikor Tivadar visszajött a lavórral. Beleöntötte az egyik csomag tartalmát, ismét körülnézett. — Mi az istennel kavarjam? Add ide a kardodat... — Nagy balfácán vagy te, Ákos — lökött oda neki egy ócska vonalzót, aztán érdeklődve figyelte barátja működését. De nem sokáig henyélhetett, az Ákosnak nevezett jó étvágyú egyén hátramordult: — Halászd elő addig a pólyákat. A sínek a bőrönd fenekén vannak. Ennek most szikkadnia kell egy ideig. Adj egy darab kolbászt. Odanyújtotta, de a mozdulat félresikerült, a lavór fölé hajló fej elbődült: — Hopp! Az istenit! Beleejtettem. 302