Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

a sötétben, talán bántották őket, ott keseregtek és szenvedtek a piszokban, miközben én paplanos ágyban aludtam ... Vissza kell mennem. Nem érzi, hogy vissza kell mennem? Nem érzi, hogy cserbenhagytam a családomat, az anyámat, az apámat, a húgomat, akik imádtak engem, és akiket imádok? Vissza kell mennem. — Judit — fordult hozzá Tivadar hirtelenül. — Tudom, hogy erről most nem szabadna beszélnem, de hadd mondom meg: én kétségbeesetten szeretem magát. Ne nézzen így rám, nem azért hoztam ide. Magam is csak a vonaton jöttem rá, és ha nem volnék ennyire szomorú és kétségbeesett, nem mondom meg magának. De most azt akarom, hogy tudja. Ma este el akartam vinni magát Juszuíékhoz: maga előttük is a m enyasszony ómként szerepel. Judit, én hazugságokból építettem maga köré egy új világot, kérem, ne rombolja le jóvátehetetlenül. Én nem maradhatok itt magával, hogy oltalmazzam, nekem holnap este vissza kell utaznom, lejárt a szabadságom. Hadd utazzam egyedül. Hadd kérjem ezt magától, Judit. Aki kint van a patkányfogóból, ne menjen vissza bele önként. Várjunk. Annak nincs semmi haszna, ha maga most visszamegy, csak azért, hogy velük szenvedhessen. Ennek semmi értelme sincs. Ez még érzelmi szempontból is kevés. Segíteni úgysem tud rajtuk. Várjunk. Talán van még remény, talán nem lesz annyira rettenetes. Én hazautazom, segítségükre Teszek. Tudom, hogy élelmiszert, csomagot lehet beküldeni a Zsidó Tanács útján. Megteszek értük mindent. Ha valami változás állna be, értesítem magát. Addig maradjon itt, maradjon Balog Júlia. Meg .tudja ezt tenni... értem? ... A lány szeméből csak most törtek elő a könnyek. — Már nem maradt senkim, csak maga — zokogta fuldokló, reménytelen sírással, de Tivadar tudta, hogy ezek a könnyek már emberi, fájdalmat oldó könnyek, amelyektől a kínzó, marcangoló keserűség a múló idő törvényeinek engedelmeskedő, egyre tompábban sajgó bánattá változik. Az utolsó estét Szabó néni konyhájában töltötték. Ott ültek a ragyogóan tiszta kis tűzhely mellett, amelynek 296