Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Meg kellene mondani neki. Most, azonnal. Embertelenség meghagyni ebben a reménytelen bizakodásban . . . — Rettenetes, hogy nem utazhattunk együtt. Ha legalább maga velük lehetne. Inkább velük utazott volna ... Ne haragudjon — nézett föl aztán bocsánatkérően. — Nagyon önző vagyok, tudom ... Kimegy az állomásra? Holnap reggel, kimegy eléjük? Tivadar az égboltozatot vizsgálta. — Félek, hogy légiriadó lesz. Siessünk. De a lány nem mozdult. Makacsul megismételte: — Kimegy eléjük az állomásra? — Judit. .. Meg kell valamit mondanom magának ... A lány közelebb lépett. Térdét a bőröndnek támasztotta, a szeme kitágult, halálos szakadék nyílt meg a szemében, és a szakadék mélyén iszonyat és rettegés sikoltott. De a hangja színtelen volt, a hangjában már a gyász és a fájdalom fásult csendje zsibbadt, mikor megszólalt: — Beszéljen! Mi van anyuékkal? Tudni akarom! A kitágult szürke szempár kíméletlenül követelte az igazságot, könyörtelen sürgetéssel fúródott Tivadar szemébe. És Tivadar nem állta az elárult szempár vádló számonkérését, hazudnia kellett. —- Nem jönnek Pestre. Félnek. Miskolcra mennek, ott próbálnak ... — Miskolcra? Erzsi néniékhez? — Igen. — Valami halványan derengett benne, hogy ezt a nevet is hallotta, mikor az eshetőségek után kapkodtak lázas reménykedésükben — ez még -akkor volt, mikor a szökés eszméje először vetődött föl, s most görcsösen belekapaszkodott ebbe a névbe. — Oda mennek? — A szürke szempár megrebbent, a lány elgondolkozva hajtotta le a fejét. — Oda mennek? És miért nem ide? És nekem miért nem szóltak róla? Nem bírom elhinni. Nem, nem hiszem! — Ne legyen gyerek! — kiáltott rá nyersen. — Az utolsó percben határoztuk el, azért nem szóltam magának. — Mikor megkérdeztem, miért nem hozta el a húgomat, ahogy megígérte, maga azt mondta ... 256