Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

gessünk. Te nagyon, nagyon-nagyon rokonszenves vagy nekem, ha nem haragszol ... — Édes öregem! . . . Hát akkor beszélgessünk! De biztos, hogy nem akarsz aludni? Nem. Nem akar aludni. Beszélgetni akar. Sokat, gondtalanul, mindenről, összevissza. Judit. Hajnal. . . Judit. Terka, ludit. Terka és Judit. (Hajnal egy másik világból való.] De Terka és Judit ugyanabból a reménytelen, elátkozott, szörnyű világból. Csakhogy Judit még százszorta elátkozottabb. Judit. A vonat álmosan robog bele a tárulkozó, harmatos, napfényes reggelbe, és Tivadar ujjai önfeledten, csillapítóan simogatják a lány jéghideg kezét a durva katonaiköpieny alatt. Mikor a villamoson ültek, Judit a fülébe súgta: — A nagynénimnél legyen óvatos. Ne mondjon el részleteket. Félek, hogy megijednek, és nem merik majd befogadni anyué kat. Tivadar megrándult. — Miért hallgat? Mikor leszálltak a villamosról, megismételte: — Miért hallgat? Baj van? — Nem akartam a villamoson beszélni. — Valami baj van? — Dehogy. Megérkeztünk. És maga szabad — tette le a bőröndöt a földre, és végre sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. — Remekül viselkedett a vonaton. A lány megrázkódott. — Ha arra az emberre gondolok .. Detektív volt, ugye? — Ne gondoljon rá többet. — És anyuék? Ha anyuék vonatát is figyelik? 285