Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— Talán .amolyan futó ismeretségnek nevezhetnénk — sietett Tivadar átvenni a lány modorát. — Nem is annyira futó. Egyszerűen leszólított az utcán. Méghozzá meglehetősen durván. — Felejtsük el — indítványozta Tivadar. — Nem is tudtam, hogy te az utcán szoktál ismerkedni, Judit — szólalt meg most a másik férfi, akiről Tivadar időközben ímegtudta, hogy Judit inagybátyja, mérnök, és nemrégiben bocsátották haza Borból, ahol nyolc hónapot töltött büntetőszázadban, egy rézbányában. — Előbb-utóbb azt is el kell kezdeni — vélte a harmadik férfi, egy volt újságíró. Jellegzetes, kesernyés szemita arcán balívány mosoly futott át. Tivadar őszintéi rokonszenvet érzett irántuk. Ügy vették át egymás után a Judit által megütött hangot, mint a nagyon .fegyelmezett, nagyon okos zenészek; a megfelelő hangjegynél véve át a szólamot, amelyet egy idegen ember kedvéért szólaltattak meg, hogy ne terheljék őt azzal, ami immár csakis rájuk tartozik. De az apa mégsem bírta sokáig tartani a hangot, disszonáns akkordot ütött meg. — Futó ismeretség — mondta — nagyon is futó. Kár . .. — Bocsásson meg, túlságosan kihangsúlyozta a futót — sietett válaszolni Tivadar. — Remélem, nem akarnak olyan gyorsan megszabadulni tőlem? — Érezte, hogy a lány térde Ihálásan hozzáér az övéhez az asztal alatt. Pici, alig érezhető érintés volt, de megértette, és folytatta: — Szeretnék máskor is eljönni. — Nagyon kedves — hajolt előre a férfi —, de sajnos aligha megvalósítható. — Nem tudja? — szólalt meg a mérnök. — Valószínűleg már holnap megjelenik a rendelet: minden zsidó köteles elkülönített gettóba vonulni. — Nem tudtam, hogy már ennyire vagyunk — képedt el Tivadar. — Ennyire ... — Isten választott népe vagyunk — vonta fel a vállát az újságíró keserű öngúnnyal. A sarokban elhallgatott a zongora. Judit az asztalra kö250