Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

nyökölt, a keze fejére támasztotta az állát. A tekintete valahova nagyon messzire nézett. Tivadar megpróbálta elfogni a tekintetét, de nem sikerült. — Kérem — mondta tanácstalanul —, ezt nem szabad bevárniuk. — De a fejek mozdulatlanok maradtak, a szemek maguk elé meredtek, senki sem nézett rá, senki sem szólt, senki sem válaszolt. Kétségbeesett, tehetetlen harag fogta el. Mintha vágóhídra mennének, gondolta, és ebben a pillanatban szinte gyűlölte őket a megadó alázatukért és a beletörődésükért. — Az elmúlt napokban legalább negyven embert hívtam be munkaszolgálatra — mondta hangosan. — De hamis katonai behívókat is kiállítottam — tette hozzá nyomatékosan. A fejek fölemelkedtek. Néhány másodpercig a megcsillanó érdeklődés és ébredező reménykedés sugárzó kereszttüzében állt, aztán a mérnök szólalt meg elsőnek: — Nem rossz megoldás — mondta vontatottan, tűnődő, hosszú pillantást vetve Tivadarra. — Katonai behívóról még nem hallottunk — lépett az asztalhoz az asszony. — És az asszonyok? — kérdezte az apa. Picit várt, majd újra lehorgasztotta a fejét. Csönd támadt. Judit felállt, az ablakhoz sétált, ott megfordult. — Nőknek mindig könnyebb eltűnniük — mondta nyugodtan. A mérnök az állát simogatta. — Katonai behívó? — gondolkodott hangosan, majd elutasítóan megrázta a fejét. — Nem. Nem jön számításba. — Kétszer-háromszor végighúzta összezárt ujjhegyeit erősen hajlott orrán, és megismételte: — Nem jön számításba. Pofa rossz. Tiszta lebukás. Az újságíró, aki eddig szótlanul figyelt, most kiegyenesedett, körül jártatta az arcokon a tekintetét. A többiek úgy fordították el az arcukat a gúnyos szempár elől, mintha valami aljasságot készülnének elkövetni, és most tetten érték őket. Az újságíró elmosolyodott, aztán Tivadarhoz fordult: 251