Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Nagyon megrémültem. Nem attól, hogy bántani fognak. A gyalázkodásoktól, a gúnytól, a . .. Tivadar egy padhoz vezette. — Ne beszéljem erről. Ne gondoljon rá. Tavasz van. Üljön le, és gyújtson rá. Pihenjen. Ne gondoljon most semmire sem. — Lehetetlen — rázta meg a fejét a lány. — Lehetetlen semmire sem gondolni. Maga nem értheti meg ezt. Maga nem tudja, mi az, mikor az ember nem mehet emberek közé, mikor az embertől elfordulnak az ismerősei, a volt barátnői, maga ezt nem érezheti, ó, bocsásson meg ... Maga segített rajtam ... Én... ismerem magát — tette hozzá összefüggéstelenül —, mikor olyan erősen megfogta a karomat és rám kiáltott, akkor sem féltem, tudtam, éreztem, hogy meg akar menteni... azoktól... Én ismerem magát, doktor Szelényi sokat beszélt magáról, és egyszer, még mielőtt a németek bejöttek — az arca megvonaglott, gyorsan folytatta —, láttam magát a moziban. Előttünk ült egy nagyon szép lánnyal, akkor tudtam meg, ki maga. Tudja, hogy a munkatáborban a zsidók úgy emlegetik magát, mint a jótevőjüket? — a hangjában mintha csöppnyi gúny bujkált volna, és Tivadar zavartan dobta el a cigarettáját. — Csacsiság ... — Nem csacsigág... és... engedje meg, hogy megköszönjem. — Ne köszönje. — Rendben van. De ... otthon nyugtalanok lesznek a szüleim, mennem kell. Most már vigyázni fogok, hogy ne menjek neki senkinek, talán sikerül baj nélkül hazaérnem — mosolyodott el keserűen. — Elkísérem. De maga készült valahova. Nem akarja előbb azt elintézni? — Már elintéztem. Egy barátnőmnél voltam búcsúzni. Holnap indulnak. Szöknek — tette hozzá magyarázóan —, keresztény papírokkal. Árja papírokkal. — Hova? — Pestre. Hova lehet még? Mikor a ház elé értek, a lány tétovázni (látszott, aztán óva247