Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Mi van? — kérdezte a szemöldökével, és a tizedes a szája sarkából, hangtalan suttogással válaszolt: — Összebalhézott a német szálláscsinálóval ... Az utolsó [pillanatban robogott be az ales, a német már le akarta fogatni a katonáival. . . Majdnem verekedés lett belőle . . . Még az a jó, hogy a mieinknek (töltényük sincs . .. Összetartás van — hajolt közelebb Tivadar füléhez —, már zászlós úrért is menesztettek. A legénységet városrendészeti tisztesek terelik be a városból a laktanyába. Azt mondják, háromnapi összetartás lesz, három napig senki sem hagyhatja el a (laktanyákat. — ... a legszívesebben felfegyverezném a legénységeeet, és kiverném őket a laktanyábóóól ... mind egy szálig kihajtanám őket, a zistenit nekííí... — Bumm! A kékre vált ököl olyat durrant az ales orra előtt, hogy az ales felkapta a fejét, és ocsúdni kezdett. — Csillapodj, Milán — szólalt meg méltóságteljesen, de mert a Császár időközben már újra az asztad mellett készült elrobogni, jónak látta hangosabban hozzátenni: — Csillapodjék, főhadnagy úr! A németek, khm, szövetségeseink! Hazánk üdvéért, khm, jöttek be az országba! Az esetet különben magam fogom, khm, kivizsgálni — sietett kihasználni a Császár megtorpanását, aki most úgy állt előtte, mint egy öklelni készülő bika. Az ales azonban nem adott alkalmat újabb öklalésekre, gyorsan a tisztek felé fordult: — Az urak jöjjenek a szobámba, megbeszélést tartunk. Óvatosan megkerülte az asztalt, és magasra emelt fejjel kicsörtetett. A tisztek felugráltak és utánaeredtek, a kis tizedesnek sikerült a hadapródok között észrevétlenül kisurrannia. Tivadar azonban még hátramaradt, hogy előrebocsássa a Császárt, aki fújtatva motozott az íróasztala fiókjában. De mikor az ajtó bezárult a hadapródok mögött, a Császár újra tombolni kezdett: — Vén marhaaa! — üvöltötte habzó szájjal. — Könnyű néki a haza üdvérőől ugatni ti, mikor ő is sváááb, a zistenit nekííí. A haza üdve a pofájábaaa! Megszállják az országot, és ez neki a haza üdveee! Gyere, zászlós, mert megpukkadok dühömben! A zistenit nekííí! 241