Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

1 Különös és kísérteties kép volt. Az utcákat már nem borította a megszokott sötétség: a .hatalmas gépkocsik kivilágított .fényszórókkal dübörögtek végig a kövezeten, az iskolák és középületek előtt hanyag készenlétben, zárt szakaszokban várakoztak a német alakulatok, minden a megszállás tényének visszavonhatatlan bizonyítékait mutatta. A percek kétfelé szakadtak. Minden, lami volt, elmúlt, minden, ami lesz, reménytelenség. Március tizenkilencedike volt, vasárnap délután. A középületek ablakaiból riadt hivatalnokszemek és csípőre tett kezű pártszolgálatosok gúnyos tekintete meredt az utca döbbenetére, a megszégyenített iskolák tátongó kapui kapkodó lélegzettel nyeldesték a hetyke, idegen lépteket, mert a körzeteket, ó, az elszállásolási körzeteket már hetekkel előre kijelölték, vasárnap délután volt, és az iskolák üresen várták új lakóikat. Az osztályokban még gondosan megszövegezett nyelvtani szabályok, bonyolult képletek, tételek, rajzok és számjegyek fehérlettek a fekete táblákon, a padokban még gondtalanul lapultak az ottfelejtett tízórai-maradékok, de a folyosókon már kurta szárú, vasalt csizmák könyörtelen léptei dobogtak, a katedrákon német vezényszavak pattogtak, a tantermekből recsegveropogva zuhantak ki a feljajduló folyosókra az elárvult iskolapadok, és a nehéz teherautók végeláthatatlan sora csak egyre dübörgött, dübörgött, dübörgött... És a házak lefüggönyözött ablakai mögül a megdöbbent szemek jeges rémülettel meredtek bele a gépkocsik fényszóróitól felsebzett sötétségbe, a torkokat borzadály szorította 237