Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

A lány bizalmasan az arcába pillantott, és inkább állította, mint kérdezte: — Észak Dél ellem? — Körülbelül. De nem túlságosan veszélyes. T

— Akkor jó ... Ha veszélyes volna, itt hagynám. De valóban Tivadarnak hívják? — Ez viszont igaz — vallotta be, és bűnbánóan hajtotta le a fejét. — Keresztanyám ugyanis özvegyasszony volt és szerelmes. Ez okból rengeteg fodormentát vásárolt, amelyet rejtélyes célokra fordított. De ez nem lényeges. A patikust azonban mindenesetre Tivadarnak hívták. — Kár — kacagott föl a lány, és kivonta a kezét a fiú karjából. — Hova megyünk? Azt ígérte, megmutatja mekem a várost. — Csitt, kicsi — rázta meg a fejét. — Majd máskor. Most a liget a lecke! Késő van. A házak ilyenkor nem szeretik, ha zavarják őket. A falak és kövek szívdobogást kapnak ijedtükben, s a vakolat peregni kezd, mint magányos asszonyok könnyei halottak napján, régi üzenet olvasásakor. A kémények, amelyek egyes ódonabb házaknál ilyentájt először burkolóznak alkonyi füstbe, megremegnek, felnyöszörögnek, sóhajtanak: magukba szállnak, s vége ... A tetők alatt suhogó szárnyakon szállnak Valakik — minden jótét lélek dicséri az Urat... És az ereszek mögött apró kezek port és szélhordta szemetet tartogatnaik: aki felméz, annak szemébe szórják. Ezért gyerünk a ligetbe. Mire a fák közé értek, alkonyodott. A bukó nap rőt ragyogása mint messzi, misztikus jóslat ringott az álmos folyócska vizén. Tüzében elvarázsolt, gótikus tornyú paloták lobogtak a parton, mintegy kürtszóra várva az alkonyati csendben. De odébb, a kis vashídon, súlyosan csattant a bakák szöges bakancsa, és hetyke csattogásuk reménykedve veszett bele a keményített szoknyák lágy suhogásába. A híd véginél hosszú derekú, szigorú kisasszonyok piros kötésű könyvvel a hónuk alatt, csillogó szemű, csapzott hajú kisfiúk maszatos kezét mosták a kútnál. A porots, szürke föld széles sugárban szeplős lett a szétfröccsenő víztől. A liget másik szélén vonat fütyült, egy magányos padon őszülő úr 22