Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

8 Újra tavasz felé járt az idő. A hegyoldalakat még hó borította, de lent a völgyben, ahol a város a csodavárás nyugtalan álmát aludta, már kásásak voltak az utak, és az emberek fakó reménykedéssel kapargatták össze a pincék poros zugaiból a tüzelő utolsó kis kupacait. A színház előtti kiskertben reggel és alkonyatkor még gyászos károgással gyülekeztek a varjak, de az árkádos házak alatt néhol már hóvirágot árultak fagyos kis kezek, és az emberek komor arcán fásult fények lobbantak fel. Akadtak azonban olyanok is, akik a reggeli órákban gúnyos és diadalmas arccal álltak meg a járda szélén, mert a városon már harmadik napja orosz foglyokat hajtottak keresztül, és voltak, akik ebben látták a háború közeli végének ígéretét. A foglyok fáradtan, egykedvűen lépkedtek a szürke sorokban, különös járásuk volt, mozdulatlan felsőtesttel, csípőből léptek, mint a lovasok vagy mint az Ismeretlen szárazföldre lépő, elcsigázott matrózok. Voltak, akik gúnyos és megvető megjegyzéseket kiáltottak feléjük, de a vásott, vékony kabátban didergő lányok és a lyukas talpú cipőben, ormótlan bakancsban tovasiető emberek többsége szánalommal fordult meg utánuk, s ezen a napon az esti órákban még több szobaajtót zártak kulcsra, mielőtt a lehalkított rádiókészülék fölé hajoltak a fejek. De a kis rádiók bátorító üzenetei nem álltak összhangban a szürke fogolytranszportok leverő látványával, és az emberek nem értették a dolgot. Nem értette Tivadar sem, s Hajnal lelkendező kérdésére, látta-e az orosz foglyokat, elgondolkozva válaszolt: — A foglyokat láttam. De a fogolytábort nem láttam. 224