Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

késéssel futott be, és Tivadarnak várakozás közben feltűnt, mennyi gondterhelt, izgalomtól remegő, kopott ruhás ember áll a várakozók között. Kettesével, hármasával félrehúzódva, csendesen suttogva ácsorogtak, időnként riadtan körülnéztek, olyanok voltak, mint akik mérhetetlen, nyomasztó gondokat hordanak a vállukon, s homlokukra, letörölhetetlenül rávésték a szorongó aggodalmat. Olyanok voltak, mint az üldözött állatok. Mint az emberek a háború ötödik évében. Mikor az utasok özönleni kezdtek a vonat felől, lábujjhegyre ágaskodva kereste a tömegben az édesanyja arcát. Az utolsó csoportban pillantotta meg, előtte izgalomtól lázrózsás, feketéző kofák tülekedtek, mögötte egy-két hősies nyugdíjas topogott szerényen megtömött kis hátizsákjával s arcán a sikerült beszerzés boldog diadalával, odébb néhány fakó arcú katona vitette magát az árral, de az a kis csoport, amelynek közepén anyja közeledett, megdöbbentette. Mintha az oldalt várakozók tükörképei közeledtek volna (feléje, ugyanazzal a gondverte, szorongó, aggódó arckifejezéssel, ugyanazzal a riadt tekintettel, és Tivadar megértette, hogy ez a két csoport egymáshoz tartozik. Hirtelen kínzó vágy fogta el, hogy megpillanthassa a saját arcát, és összehasonlíthassa édesanyja arckifejezésével. Erre a gondolatra megborzongott, mert pontosan tudta, nem kell tükörbe pillantania, hogy megállapítsa, ők ketten lis az egymás felé ránduló két csoport riadt látomásait viselik a szemükben és a homlokukon. Mikor kiértek a tömegből, anyja fáradtan be^karolt. Leihorgasztott fejjel, szótlanul rótta az utat, csak sokára merte megszólítani: — Megtaláltad? A kis öregasszony, akinek éveit meghazudtoló, fáradhatatlan életerejében máskor mindig a harcra kész erély és töretlen tettrekészség bátor optimizmusa lángolt, most ne,m válaszolt. Percek múlva emelte csak fel a fejét, és különös, idegen hangon mondta: — Igen. Megtaláltam. Beszéltem is vele. Szerencsém volt; éppen ma lehetett csomagot bevinni. Vén póttartaléko221