Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

Füstmacskássy járt nálunk ma délelőtt. És most már tudom, miért helyeztek át a munkatáborba. A ikém elhárít ót is tudom. Ülj le! Beszélj! Mit csináltál? — Ügy állt ott, szigorúan és mégis megbocsátón, mint régen, mint annak idején, Tivadar gyermekkorában, mikor egy-egy betört ablak, egy-egy áruló, véres karmolás vagy feketére dagadt szem kétes hátteréről kellett Tivadarnak számot adnia; makacs türelemmel, kissé félrehajtott fejjel, összehúzott szemmel állt eilőtte, és — Tivadar beszélni kezdett. Egyszer sem szakította félbe, egyszer sem rémült meg, nem is sopánkodott. — Szegény kislány ... — Mindössze ennyit mondott, mikor befejezte, aztán melléje ült a török mintás, kopott heverőre, megfogta a kezét. Szórakozottan simogatta kidolgozott és mégis lágy, párnásan kövérkés kezével fia férfiasra barnult keze fejét, aztán nagyon egyszerűen, nagyon halkan csak ennyit mondott: — Holnap elutazom Űjhelyre. Megkeresem azt a lányt. Viszek csomagot is, és eljuttatom hozzá a pénzt. Tiltakozni próbált, előbb bosszúsan, aztán megrettenve, de a szelíd, mégis oly konok kis öregasszony hajthatatlan maradt. — Egy jelentéktelen öregasszony sokkal könnyebben mozog olyan helyelken, amelyek férfi, különösen katonatiszt számára veszélyesek lehetnek. Ki törődik egy magamfajta öregasszonnyal? Te meg már az első alkalommal lebuktál. Lebuktál, ez az igazság. — Kedvtelve, szinte ínyenckedve ejtette ki a szót, látszott, hogy öröme telik a szokatlan kľfejezés (használatában, s Tivadarnak mosolyognia kellett. — Lebuktam — bólintott, hogy teljessé tegye anyja kalandosan szárnyaló gondolatainak nyelvi megszövegezését —, illetve könnyen lebukhattam volna, ha az a kislány nem annyira talpraesett. — Na látod. Most itt az ideje, hogy mi is tegyünk érte valamit. Holnap utazom. Most pedig gyerünk aludni; itt alszom nálad. Másnap este ott állt az állomás kijárata előtt, várta a Sátoraljaújhely felől érkező vonatot. A vonat harmincperces 220