Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Nem emlékszik? Elkapott minket a zápor: mire a rétről a menedékházba értünk, csavarni lehetett belőlünk a vizet. Maga a tolongásban szorosan mellém került, a szoknyáját facsargatta, én pedig nagylelkűen a vállára borítottam egy száraz gyapjűtakarót. — Fogadja utólagosan hálás köszönetemet. — Kéneim. A takarót különben egy idegen hátizsákról emeltem el. Mindegy; fő, hogy magára borítottam. Bevallom, közben megcsókoltam a haját. Olyan illata volt, mint egy ázott kiscsibének. De ez már elévült — tette hozzá, mikor a lány meglepetten megállt. — Továbbá a vőlegénye kövér, tömzsi, és sárga félcipőhöz lila nyakkendőt visel. De talán sétáljunk tovább: megmutatom magának a várost. A lány néhány lépés utián ismét megállt. — Most már csak azért tűröm, hogy elkísérjen, mert a vőlegényem minden pillanatban itt lehet. A vőlegényem magas, karcsú, és nagyon jól öltözködik. Ügy, most mehetünk. — Nevezzen Tivadarnak — tanácsolta a fiú udvariasan. — A vőlegényével bizonyára jó barátok leszünk, és a Tivadar név amúgy is meglehetősen kellemes csengésű. iA lány kimérten bólintott: — Tivadar komoly és szép név. Tegnap, a bemutatkozásnál nem is értettem. De most menjen. íme, ott jön a vőlegényem. A jelzett irányba nézett, aztán különös mosollyal fordult a lány felé. — Most már mindegy — suttogta. — De ez úgyis a legjobb alkalom. Mutasson be a vőlegényének. A vállas, némileg hasas, vörös képű úriember, tömött, barna bajszán ízes borjúpörköltek és nagyszerű sörhab marcona vágyaival, közben hozzájuk ért. A lány a szema sarkából Tivadarra lesett, és szorosan, mintegy végső védelmet keresve, a falhoz húzódott. Ám az apró szemű, de nagy tokájú úriember arca hirtelen nyájas mosolyra derült, sőt ezt mondta: — Jó napot, doktor úr! Sétára? Sétára? Tivadar megállt. — Jó napot, istállómester úr. Errefelé nem járnak autók 19