Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

éjfél után eltávozott, a hadapród hármasával véve a lépcsőfokokat visszarohant, becsengetett. A hadapródnak Hajnal nyitott .ajtóit, és mikor megtudta, hogy a hadapród a .kesztyűjéért jött vissza, megfordult, hogy megkeresse. De a hadapród lábujjhegyen utána Lépett, imaga felé fordította és szájon csókolta. Aztán mosolyogva a zselűére ütött, amelyből hetykén kandikált iki a fehér szarvasbőr kesztyű csücske, majd még egyszer szájon csókolta, és elrobogott. Ezután még sokszor csókolózott ezzel a fiúval, egészen addig, amíg a hadapród ki nem vonult a frontra. És Hajnal bánata végérvényesen eltörött, nem maradt utána más, csak egy cseppnyi bűntudat. De Tivadar mindezeket nem tudta, sőt Hajnal is csak annyit tudott, hogy hódítani talán még édesebb, mint szeretni, és ez a tudat érlelte meg a szerelemre. A főhadnagyból és a hadapródból különben mindössze annyi maradt meg az emlékeiben, hogy mostanában gyakran és önfeledten dúdolgatta a divatos dalt: Minden elmúlik egyszer, minden a végéhez ér, de minden december új májust ígér. Tivadar buta ós limonádéízű giccsnek nevezte a dal, de Hajnal felbiggyesztette az ajkát és nevetett. Tivadar maga sem tudta, hogyan lett Hajnal az övé. Már nem volt fiatal a nyár, de a Csermely-Völgy megbújó kis tisztásai úgy álmodoztak az erdő zsongó ölén, mint lágy mosolyú fiatalasszonyok, akik már hetek óta tudják, hogy ölükben az élet titka szunnyad, és a rétek tele voltak apró, tarka virággal, és a bokrok kiteljesŕ lett lombjában piros levelek lángolta'k, és a fák koronái fölött tele volt az égbolt kékkel és arannyal. És langyos fényben fürdött Hajnal aranyló hónalja is, amint ott feküdt mozdulatlanul, feje alá kulcsolt meztelen karokkal, lehunyt szemmel, félig nyitott ajkakkal. Az arca fájdalmasan szép volt, és a testéből megsebzett, fiatal fák nedvének enyhe lillata áradt Tivadar felé, amint a lány fölé könyökölve kalandozott az aranyló árnyékok és mozdulatlan illatok varázslatában. A néma arc 187