Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

később. — Vállaljon csak annyit, hogy ő bízta rád az üzenetet. Tréfából, viccből, ugratásból, enyelgésből. Tivadar megcsóválta a fejét. — Nem jó ez sem. És ha szembesítik a lánnyal, és a lány tagadja majd, hogy ismeri? — Téged sem hazudtolt meg. — Az más. Nekem sikerült tudtára adnom, hogy összeköttetésben állok az övéivel. Füstmacskássy újra a pohara után nyúlt, de ezúttal a káromkodást sem hagyta el. — Az mindegy — kiáltott fel aztán olyan eltökélten, hogy a pincér hívatlanul szaladt az újabb cseresznyepálinkákért —, akkor is meg kell próbálni, írunk a szakaszvezetőnek! Azazhogy én írok neki, a te postádat biztosan figyelik. — És mi a fészkes fülemülét írnál neki, vén arkangyalom? — érdeklődött szelíden. — Hiszen ezek után valószínűleg már az ő leveleit is külön cenzúrázzák! — Megírom neki, hogy Szántón váratlan örökség üti a markát, a legelső alkalommal keressen fel a dohány átvétele végett, Füstmacskássy Kázmér s. k., a hagyaték gondozója mint elsőfokú törvényhatóság. Rányomok majd valami szép mutatps bélyegzőt is, akkor egészen biztos, hogy engem keres fel legelőször, még mielőtt a káhán lejelentkezne. — Bolond vagy, arkangyalom — ölelte át szeretettel az öreg széles vállát —, de a fantáziád pompásan működik. És ha — ami nagyon valószínű — kísérettel vonultatják be? Akkor mi lesz a szántói gazdag örökséggel? Mert remélem, két-három ezer pengőn alul nem adod? — És ha ... és ha ... és ha ... — dohogott az öreg. — Egy kicsit a szerencsében is bízni kell! — A szerencsét én már a mai napon húsz évvel előre kimerítettem — mosolyodott el, de Füstmacskássy most már nem hagyta magát. Tollat, papírt kért, és ott helyben megírta a levelet, hogy otthon már csak a hivatalos formáját kelljen megadnia és a bélyegzőt ráütnie. De csak két hét múlva kapott választ, illetve visszakapta a saját, felbontatlan levelét, amelynek borítékjára a cenzúra mindössze ezt 183