Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

hamisítatlan, buta kis katonasári lelkendezi a százados felé: — Ezt jól ismerem. Söiiözni járt hozzánk. Udvarolt nekem. Vagyis hát — teszi hozzá elgyötört mosollyal, de most ez is remekül helyénvaló —, ő is udvarolt nekem. Sovány, magas fiú volt... — Az, az — kiált fel Tivadar megkönnyebbülten, és most már nem bánja, ha nyomban kivégzik, gyorsan hozzáfűzik- — — Banna. Szakasz ... — Várjon! — förmed rá a százados szikrázó szemmel, de a lány már beletalált a szerepébe. — Mikor hozzánk járt, még tizedes volt — mondj? természetes közönnyel, és emlékező kis kacérsággal végigsimít hátrafésült haján. — De hogy mit üzenhet nekem, azt nem tudom. Nem is voltam szívesen vele ... Meg is haragudott érte. A többi katona ... — Nem érdekel, ki mindenkivel fetrengett együtt! Az érdekel, hogy ha megharagudott magára, mért kér magától csomagot, mi? — Tőlem még nem kért csomagot — nézett fel a lány együgyűen. — Most kért! — tombolt a százados. — Azt üzente magának a zászlós úrral, hogy küldjön neki csomagot! A fene egye meg azt a lotyó fejét! — Katona, hát csomagot kér — vonta meg a lány picit a vállát. — Engem nem kérhet, hát csomagot kér. Néha cukorkát hozott. Egyszer meg egy pár selyemharisnyát. — Mondja — hajolt a százados előre —, ez a szakaszvezető is benne volt a bandában? Ez is kommunista? Feleljen! — ordította a lány arcába. — Feleljen! Ne gondolkozzék! Azonnal! Gondolkozás nélkül! Feleljen! De a lány csak hallgatott, zavarodottan rázta a fejét: — Honnan tudjam? Ilyesmiről mi sohasem beszéltünk. Jött, hazakísért, elment. — Ne hazudozz! Kommunista, vagy nem? — Nem tudom. — De te kommunista vagy, vörös lotyó, mi? Hallgatás. Pofon. 179