Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Kommunista, vagy nem? — Nem tudom. — De ha kommunista lenne, azt tudnád, mi, vörös lotyó? — Nem volt kommunista. — Aha! Most egyszerre tudod, ugye? Szóval nem volt kommunista? — Nem. — Hát akkor mi volt? — A szeretőm volt — gördülnek végig újra a súlyos könnycseppek a lány arcán. Most már az arca másik felén is ott lángol a vörös folt, de ez az arc máir nem közönséges, nem is együgyű, ez már ismét a lány igazi arca. Okos, értelmes, fájdalmasan szép arc. öntudatos emberarc. — Piszkos lotyó! Piszkos vörös lotyó! Rohadt vörös lotyó vagy! Az vagy! — üvöltötte a százados, hogy kidagadtak a homlokán az erek. Aztán a fegyőrök felé intett, és elbődült: — Kihallgatásra elkészíteni. Tíz perc múlva ott vagyok. A fegyőrök tisztelegtek, és kitaszigálták a lányt. Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, (kívüliről elfojtott sikoltás hallatszott be. Tivadar úgy érezte, megpattan az agya, de nyugalmat erőszakolt magiára, s a beavatottak és egy ügyben fáradozók bizalmas érdeklődésével fordult a századoshoz. — És most mi lesz? — Mi lenne? — mordult rá a százados. — Befogjuk a szakaszvezető urat! Érezte, hogy az ereiben megfagy a vér. Szóval hiába volt minden, a lányt is berántotta, és ő is elveszett. De erőt vett magán, derűsen kiáltott fel: — Persze, hiszen ez mindent megold! — Mindent — hagyta rá a százados harapósan, és az asztalra csapott. — Hanem a zászlós úr jobban tenné, ha a jövőben kevesebbet komázna a legénységgel, és nem közvetítene üzeneteket piszkos stricik és a cafkáik között! Dögölj meg, te szadista piszok, gondolta tehetetlen dühvel, hangosan azonban alázatos férfiassággal vágta össze a bokáját: — Igaza van, százados úr! De tetszik tudni, a fronton a bajtársiasság ... 180