Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Beszélj! És nyomban rá az első pofon. ... Hát így. Ennyi az egész. Egy összeszorított száj megrándul, szempilla int, tenyér lendül, és az .arcon égő, vörös folt marad. Lángoló, vörös rózsa. Vörös rózsa egy emberarcon. Egy lányarcon, amelyet egyszer bizonyára gyöngéden fogott a két tenyere közé egy férfi, lágyan szorította rá a puha, bársonyos bőrű arcra két erős tenyerét, aztán az arcát szorította hozzá forrón, szívdobogtató szerélemmel, perzselő vágyakozással, mégis gyöngéden, mert lányarchoz csak így szabad közeledni, csókkal és simogatással... Lángoló, vörös rózsa. Hát most már mindent lehet. Most már mindegy. A hitvány kis fonál elpattant, a vékony felszíni máz lepattogott, most már lehet. Most már nincs emberi méltóság, nincsenek érzések, és most már nincs többé aggodalom, fájdalom és félelem sem. Csak mélységes, keserű émelygés, tompa undor ... Meggyalázott, lángoló, vörös rózsa ... — Beszélsz??! .. . Hallgatás. Az asztali távbeszélő élesen, sürgetően csörömpöl bele a csendbe. — Hallgatom ... — A mozdulatlan arc egy másodpercre Tivadar felé fordul, a hang fegyelmezettre kényszeredik: — Igen, ezredes úr, én vagyok ... Igenis, alázatosan ... Igen, itt van nálam. Egy kis tudakozódás, néhány információ ... nem, nem ... mindjárt készen leszünk ... A két fegyőr vigyázzba merevedik, az otromba kéz lesiklik a lány karjáról, a két baromi arc mozdulatlan meghunyászkodással feszül a távbeszélő irányába. A lányra és Tivadarrá most senki sem figyel. Tivadar alig észrevehetően előrehajlik, szája hangtalan könyörgéssel leheli a lány felé: Beszéljen! Ö, bár megértené! Mindegy, hogy mit, akármit, csak szólaljon meg ... És a lány megérti. Arcán két súlyos, meleg könnycsepp gördül végig, és mikor a hallgató a távbeszélő villájára kattan, a lány a százados felé fordítja az arcát. — Nos?! 177