Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

primadonnán, a szubretten ás a két táncosnőn kívül összesen négy nő volt, azok közül is az egyik kétségbeejtően csúnya jellemszínésznő, egy pedig már minden illúzión túlhaladt korú anyaszerepek kizárólagos specialistája. Igaz, hogy erre az alkalomra meghívták az önkéntes ápolónők fiatalabb korosztályát is, de ők is csak négyen voltak, és köztudomás szerint erősen kézben. A vetélkedés tehát meglehetősen nagy volt, és a főhadnagy kilátásai egyre sivárabbak, annál is inkább, mert bár a társulat zongoristája kitartóan püfölte a píanínőt, az aranycsillagosok szemérmetlenül leifoglalták a nőket, és hogy a lekérések veszélyét elkerüljék, inikább nem táncoltak, hanem vadul itatták a hölgyeket. Tivadar szomorúan látta, hogy a főhadnagy kis balett-táncosnője kezd veszélyesen elázni. Minden szó után turbékolva kacagott, tűrte, hogy a jobbján ülő százados, miközben a fülébe sugdos, a fülcimpáján legelésszen, a balján ülő őrnagy pedig percenként alattomosan belecsókolgasson a nyakába. Ügyet sem vetett a főhadnagyra meg Tivadarra, akik a pianínó mellett álldogáltak. De az őrnagy csókjai egyre merészebbé váltak, a kis táncosnő egyszer csak a nyakához kapott és felsikoltott. Fehér bőrén erőteljes fogak jókora nyomai piroslottak, és a lány durcásan ugrott fel. — Maga utálatos tigris! — kiáltott rá szikrázó szemmel az őrnagyra, és elperdült az asztaltól. Az őrnagy káromkodva kapott utána, de a százados megfogta a karját. — Hiszen csak játszik — csendesítette nehezen forgó nyelvvel, és gyorsan teli borospoharat nyomott a markába. A lány a lendülettől pontosan Tivadar és a főhadnagy elé perdült. Csodálíkozva vette szemügyre őket, félig nyitott szájjal meredt a főhadnagy csillogó monoklijára, és összecsapta a kezét: — Magának molo-mono-monoklija van? Jé, de vicces! — Aztán Tivadarra siklott a tekintete, és sértődötten felkiáltott: — De hiszen én isme-ismerem magukat! Maguk az a két komisz alak, akik az egész fellépésem alatt egyszer sem ütötték össze a tenyerüket. — A barátomnak váll-lövése van — magyarázta Tivadar, előretaszigálva a főhadnagyot. De a lány szomorúan rázta meg a fejét. 142