Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

s mikor a szőke szél a réten átsuhan, elhallgatnak a súlyos, nagy tarackok. Egy hete már, hogy nincsenek csaták: úgy élünk itt, mint kóbor zsoldosok, árkunk mögött virágzanak a fák, s a völgy ölén egy halk patak csobog. Ez az egész. Ezernyi semmiség. Egy-két eltévedt, rossz repeszdarab. Csak néha nyög föl távol a vidék egynéhány ócska, lomha tank alatt. Kár szólni róla. Nem is érdemes. E pár szavam is unja már tálán: az élet itt igazán kellemes, nem kínoz más, csak csönd és bús magány. Csönd és magány. S egy messzi szerelem — ez gyötri csak a harcosok szívét, mert kedvesünkért itt, e szép helyen meghalni boldogság, meghalni szép. Ne vegye hát szívére sorsomat, de mondjon értem majd egy-két fohászt, ha esténként vecsernyét látogat, s elmondta már a szent litániát. De ha az est dúdolva átoson a vén, ligeti lombos fák között — köszöntse majd nevemben városom, s nyugtassa meg, hogy egyszer megjövök. Mert hát a honvágy mégis szívtelen, és fáj tudni: az élet megy tovább, s arra gondolni titkon, szüntelen, hogy otthon már nyílnak az orgonák. 132