Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Aki mág élt, azokat összeszedték. — Kik? — kérdezte tágra nyitott szemmel. — Odaátról... A szovjetek. Vagy a ruszkik, ha magának így jobban tetszik — nézett csúfolódva a szeme közé. — Vagy ötven embert. Éjfél ntán, mikor megszüntették a tüzet, átjöttek. — Hát mégis volt támadás? — kapta fel a fejét. — Dehogy volt. — Hát akkor? Csak úgy egyszerűen átsétáltak? — No persze. A lehető legegyszerűbben. Egyszerűbben már nem is lehetett. — És maguk? Maguk nem lőttek? — Mi? Kik mi? A sebesültek? Vagy a halottak? — Ne hülyéskedjen, tartalékos. Maguk, akik még ott voltak, akik most jöttek be, maguk mit csináltak? A tüzérség, az aknavetők, a géppuskafészkek? Kóré legyintett. — Az ágyúink még besötétedés előtt elhallgattak. Az aknavetősök sem bírták sokkal tovább: elfogyott a lőszerük, az utolsó géppuskafészek valamikor tíz óira után adta le az utolsó sorozatot. Éjfélkor nem volt ott már senki, csak egymagam. Ezek itt — intett hátra a kezével — akkor már valahol a falu mögött jártak, a többiek pedig nyomban utánuk átszöktek. — Átszöktek? — ült fel Tivadar. — Mint a huzat. Ügy tizenegy óra tájban megszűnt a tüzelés. Voltak, akik mégis megpróbáltak átvergődni a falun, egyeseknek sikerült is. De a többieknek neim nagyon akarózott. Eldobták a puskát, és szép, szabályos futólépésben átloholtak. Volt velük egy kárpátalji legény, az szaladt elöl, az kiáltozott, hogy ne lőjenek. Átlógtak vagy százötvenen. Ezeken kívül mind, aki még épkézláb maradt. Egy kótyagos törzsőrmester próbálta megállítani őket, de azt elintézték. Elég hülye volt, hogy beleszólt. Hanyatt feküdt. Már nem kérdezett semmit sem. No lám, gondolta, tehát a gyávasághoz is kell annyi bátorság, mint a hősiességhez. Csodálkozva állapította meg, hogy nem érez felháboro117