Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

időnként szétnézett, szinte úgy látszott, mintha fütyörészne. Az irányítók mellett megállt, látszott, amint tüzet kér tőlük, cigarettára gyújt. Valamit magyarázott, lassan, tempósan, nyugodt, ráérős mozdulatokkal. Az irányítók a fejüket rázták, aztán felszedelőzködtek. Mindössze ketten maradtak lent az árokparton, a többiek közrefogták a magányos ba>kát, és megindultak föl, az erdő felé. Hosszú percek teltek el. Már teljesen kivilágosodott, a távoli földek felett könnyű párák ezüstje ült. ízes és langyos őszi reggel volt. Tivadar háta mögött megelevenedett iaz erdő. Az újonnan érkezettek körül csoportok támadtak, nevek és parancsok hangzottak el, a százados magához intette az újonnan érkezettek közül a tiszteseket, és tűnődve tanakodott velük. Néhány lépéssel odébb száraz gally reccsent, léptek dobogtak: most vonultak be az irányítók és az őrszemek az utolsó emberrel. Tivadar felállt. Az embert nézte ott a kis csoport közepén, a barna arcélt, az éles rajzú orr ismerős vonalát. — Kóré! Kóré László tartalékos! — kiáltott rá, és az ember megfordult. Hunyorogva nézett feléje, aztán elmosolyodott. — Megjöttem, hadapród úr — szólt oda csöndes derűvel —, megjöttem. — Aztán hogy az irányítók tanácstalanul bámészkodtak körülötte, otthagyta őket. Tivadarhoz lépkedett, kezét nyújtotta. — Üljön le, tartalékos — húzta le maga mellé a földre. — Hogy sikerült meglépnie? Kóré vállat vont. — Sehogy. Egyszerűen eljöttem. Olyan csend van ott éjfél óta, mint a templomban. Vagy mint a temetőben — tette hozzá fanyar humorral. — Mint egy eltemetett temetőben ... — Fűszálat tépett le, szótlanul rágcsálta. — Hát nem volt támadás? — Támadás? Minek? Ki ellen? Nem volt ott már kit megtámadni. Ennyien maradtunk, amennyit itt lát belőlünk — bökött a háta mögé. — Én jöttem el utolsónak — mondta csöndesen, és kiköpte a fűszálat a fogai közül. — És a sebesültek? 116