Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

lasztottam volna ki sebesültvivőnek ... ha — ó, mennyi ha van az életben és halálban ... — Indulhatunk, hadapród úr? — érintette meg a tizedes a karját. Kábultan rábólintott, még egy utolsó pillantást vetett a kis újonc felé, aztán megindultak visszafelé az úton. A századnál egy pattogó, meglepően fiatal százados fogadta őket, már messziről rájuk kiáltott: — Maguknak kellett volna a temetőig hatolniuk? Mért jöttek vissza? — Nem lehetett átmenni — állt meg előtte Tivadar tanácstalanul, de a századost szemlátomást nem érdekelte a dolognak ez a része, felháborodottan közbevágott: — Mi ez? Hol vagyunk? Hogy jelent maga, hadapród? Nem tanult meg szabályszerűen jelenteni? Ettől váratlanul kitisztult az agya, s elragadtatással vette észre, hogy újra gyönyörűen tud jelenteni. Ennek nagyon örült, mert a fogalmazására már az iskolában is mindig büszke volt, másrészt már régen sejtette, hogy ezt .a háborút csakis szépen megszövegezett jelentésekkel lehet megnyerni, s most boldog volt, hogy ez a gyakorlatban is bebizonyosodott. — Százados úr, alázatosan jelentem, a temetőt lehetetlen volt elérnünk, az út tűz alatt áll, a falu szélső házait szétlőtték, fedezék hiányában kénytelen voltam visszafordulni. Egy ember elesett, kettő könnyen megsebesült. — No látja — intett a százados kiengesztelődve, s mint aki nagyon örül a hallottaknak, elégedetten a főhadnagy felé fordult: — Főhadnagy úr, intézkedjék. — Ezzel elsietett. A főhadnagy fáradtan nézett utána, szemlátomást azon törte a fejét, miről intézkedjék. Egy pillanatra megvillant előtte a megoldás, s most ő fordult Tivadar felé: — Eredj, jelentsd az ezredes úrnak ... — Äm a pisla fény alighogy kigyulladt, máris ellobbant, s a főhadnagy lemondóan legyintett: — Különben ne jelents semmit. Az öreg már maga sem tudja, mi történik a temetőben, a huzalokat szétlőtték, a távbeszélő süket, várjuk a támadást... — Nem hiszem, hogy támadnának — mondta Tivadar me106