Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

Tivadarnak táncolni kezdtek az idegei. — Vissza! — üvöltötte olyan tébolyult dühvel, hogy tajtékzó ajkáról az őrvezető arcára fröccsent a nyál. Felugrott. Fél kézzel a ház sarkának támaszkodott, a másikkal előkapta a revolverét. Közben meglátta maga alatt az őrvezető megdöbbent csodálkozó arcát, és azon vette észre magát, hogy miiközben a teste remeg a dühtől, az agyában hűvösen és ráérősen formálódnak a gondolatok: Úristen, micsoda csapnivaló marhaság ez! Az ember, ott a szélső ház omladozó tövében, még jobban a földhöz tapadt, úgy tett, mintha be akarná fúrni magát, mintha nem akarná tudomásul venni a revolvert tartó kezet, a halálos parancsot, mintha el akarná hitetni magával, hogy nem történt semmi, rosszul látott, tévedés volt az egész. De aztán mégis kinyújtotta a karját, megrázta az előtte hasaló baka lábát. Addig rázta, míg az is hátrafordult. Látni lehetett, amint fektében üvöltve magyaráz neki, mert a következő másodpercben ez is Tivadar felé nézett, aztán előbbre kúszott, és ő is megrázta az előtte fekvő bokáját. Libasorban feküdtek, mint a gyerekek, mikor rabló-pandúrt játszanak. Végre mind a négyen megértették, miről van szó. Izgatottan pusmogtak fektükben, aztán egyik a másik után megrázta a fejét; elszántan, csökönyösen és dacos megadással visszalapultak a földre. Tivadar szemét vörös köd lepte el. A tokjába vágta a revolvert. -Kétszer egymás után nem sikerülhet! — villant át az agyán, miközben nekilendült. Már az első ugrásnál érezte, hogy a köpenye alját hátul valami ellenállhatatlan erővel megrántja, még a durva posztó hasadását is hallotta. Hasra vetette magát, aztán felpattant és továbbrohant. Amíg megtette a tíz-tizenkét méternyi utat, még kétszer dobta magát a földre. Mégis sikerült, gondolta inkább meglepetten, mint elégedetten, mikor végre ott hasalt a négy ember mellett, és rájuk kiáltott: — No látják, hogy lehet! Az emberek állati tisztelettel néztek föl rá, de ő nem hagyott időt a töprengésre. — No, fiúk — vigyorgott kedélyesen a szemük közé —, ne marháskodjanak! Csak nem 104