Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

lapultak, a középső felől már készülődtek is, de a legszélsőt nem láthatták, ez kissé -előbbre állt a többinél. Értük megyek! — döntötte el Tivadar, és mielőtt meggondolhatta volna, nekilendült. Meggörnyedt felsőtesttel kirohant a ház fedezékéből. Érezte, hogy mögötte vadul fel fröcsköl a felhasogatott föld, de most nem törődött vele. Sikerült baj nélkül eljutnia a középső házig. A lendülettől majdnem feldöntött egy őrvezetőt, félretaszította, és a ház sarkáig kúszott. Óvatosan kidugta a fejét. Innen jól láthatta, hogy a legszélső ház elülső fala már romokban hever, a tető előrebillenve, füstölögve, részegen támaszkodik a romoknak, és az emberek a földhöz tapadva, arcukat a földhöz szorítva hasalnak a keresztül-kasul repedezett csonka hátsó 'fal tövében. Négyen voltak. — Marhák! — üvöltötte el magát dühében. Az őrvezető melléje kúszott, és a füléhez hajolt: — Már rekedtre ordítottuk magunkat — harsogta —, de nem hallják! Vagy talán már be is kapták! — Nem látszanak sebesülteknek! ... — Légnyomás! — üvöltötte vissza az őrvezető, és megfeszítette a testét. — Megpróbálom behozni őket! — Várjon — ragadta meg a karját. Fektében felkapott néhány kődarabot, és megcélozta a hasaló alakokat. Az első dobás célt tévesztett, a második a lábán találta el az egyik bakát, de az meg sem mozdult. Most már az őrvezető is dobálni kezdett. Végre az egyik kavics vállon találta a legközelebb fekvő alakot. Az einher rémülten kapott oda. Egy újabb kavics az arcán találta: most már az arcához kapott, s a mozdulat közben Tivadar megismerte. Újonc volt, fiatal gyerek. Rémülten nézte a kezét, a vér nyomát kereste rajta, aztán értetlenül, bambán hátratekintett. Mikor megpillantotta Tivadart és az őrvezetőt, aki még egyre dobálta a kavicsokat, megértette, imi történt, és boldogan elvigyorodott. — Vissza! — intett az őrvezető széles mozdulattal hátrafele. A legény azonban megrázta a fejét, és a két ház közötti feltépett, egyre újabb és újabb repeszdarabokkal agyonszórt térségre mutatott. 103