Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

Az országúton egy kerékpáros küldönc karikázott feléjük, fél kézzel fogta a kormányt, a másik kezében rózsaszínű papírlapot lobogtatott: — A főhadnagy úr! Hol a főhadnagy úr? — kiáltozta a kátyúkat és pocsolyákat kerülgetve, akár egy idétlen, gépesített kötéltáncos. A főhadnagy előlépett, átvette a papírt. A keze remegett, amíg olvasta, aztán fél kézzel félretolta a zászlóst, aki szolgálatkészen várakozott. Tokáss őrmestert intette magához. — Kiválaszt harminc embert — tagolta rekedten —, tízet egy őrvezető parancsnoksága alatt átad a sekrestyénél a szanitéc szakaszvezetőnek, húsz embert pedig magával visz a temető széléig. Addig hatolnak előre, amíg meg nem találják az egészségügyi őrmestert, és ott rendelkezésére bocsátja a húsz embert. Sebesülteket fognak szállítani — tette hozzá teljesen fölöslegesen. — Főhadnagy úr — lépett elő Tivadar sietve —, hadd menjek én is. — Minek? — bámult rá a főhadnagy értetlenül, aztán vá lat vont. — Különben eredj, ha akarsz. Tokáss, akkor maga itt marad. Ellenőrizzék a szakaszvezetővel az emberek felszerelését. Riadókészültség. Lehet, hogy perceken belül bevetnek minket. A ruszkik még nem mutatkoztak — emelte föl a hangját, hogy az emberek is hallják —, de lehet, hogy megelőzzük őket, és mi támadunk. Az emberek tudták, hogy ez egy nagy sületlenség, de nem szóltak semmit, legfeljebb magukban morogtak. Azért voltak bakák, hogy morogjanak, ha sületlenségeket hallanak, de egyszersmind végre is hajtsák a sületlen parancsokat, azért, mert bakák voltak. összeszedte a harminc embert, és futólépésben megindult velük a kápolna felé. Mikor a tíz embert leadta, odaszólt a többiek élén várakozó tizedesnek: — Menjen előre. Majd utolérem magukat. Az emberek csodálkozva néztek vissza rá. Tudta, ezek most az hiszik, hogy begyulladt és meg akar lógni. De most nem törődött ezzel, sarkon fordult, és beugrott a kápolna jdvarára. Sietősen a fal mellett heverő sebesültek arca fölé 99