Jarnó József: Magyar miniatürök

A lovag

kán s csak olyankor riadt fel borközi álmából, amikor néha keményebbre csattant a lovag szava. — Lengyelország... De bizony szép volt! Mindenütt hegyek, mindenütt erdőké. De néha nagyon hazagondolt az ember s ilyenkor szük lett körülöltem a kastélyok boltozatos terme, — ilyenkor ki kellett rohanni a mezőkre! Jó főlovon, hajadonfővel... Tudod-e, Gergő, a lengyel mezők is olyanok, mint ezek itt Eger körül... A mezőn otthon van az ember! Ha meg már nagyon szorított valami: hát, daloltam is... Uj nóták keltek ki belőlem, olyanok, mint ez: Zöld erdő harmatát, piros csizmám nyomát, hóval lepi be a tél, hóval lepi be a tél... Aztán megmarkolt valami, egy emlék, Coelia... Persze, te nem ismered őt... — Ismerem, — motyogta maga elé a hadnagy, aki felriadt a szunyókálásból. — Kicsodát? — horkant fel a lovagból a féltés, — kit ismersz? Elkapta a hadnagy nyakán a ruhát s keményen megrázta a szunditásba puhult alakot. Ez kapálózva igyekezett szabadulni a szorító kezekből. — Eressz el, Bálint, ne bomolj. Hogy' is ne ismerném a nótát, amikor naphosszat dalolod mindég... A lovag homlokán lassan eiszelidültek a vastagra dagadt erek s megindult újra a szó is. 10