Jarnó József: Magyar miniatürök

A lovag

— Igen, a nóták... Néha ugy volt, hogy jöttek, mint a sáska: főlovat láttam, nóta lett, szép asszon}^ öleltem, nóta lett, jó bort ittam, nóta lett, — s ha néha nagyon megsajdult a szivem, nóta lett akkor is, hazavágyó, szerelmes nóta... Szerelmes nóta, — helyeselt félálomban a hadnagy, — szerelmes nóta... — Mit tudsz te ahhoz! Verekedni tudsz, inni tudsz, csiszárt szidni tudsz, de mit tudod te, hogy mi az a nóta?... A nóta él és jobban él, mint az ember... Az ember rossz, istentelen, verekedő, csapodár, de a nóta szent, mert olyankor jön elő az emberből, amikor az jó akar lenni. Itt vagyok én: hűséget szegtem, hűtlenkedtem, kötekedtem, pénzes boltokat törtem... Mondom neked, sok lenne a gyónásom, ha egyszer paphoz akarnék! — de amikor nóta kelt belőlem, tiszta voltam mindig! Olyan tiszta, mint amikor gyermekkoromban a fel végi hegyek közt csavarogtam naphosszat... Tudod-e, Gergő, tiszta voltam! — Tiszta voltam! — fejezte be a mondatot még eg3

rszer a hadnagy, aztán nagy nekifohászkodással felcihelődött az asztal mellől és nehéz, tántorgó léptekkel kiment a teremből. A lovag hosszasan nézett utána. A szeme tiszta volt, mint a gyermeké. Megragadta az asztal mellé állított hatalmas kancsót és szinültig töltölte borral a megürült kupát, mely előtte szomorkodott az asztalon. Darabig nézte 11