Jarnó József: Magyar miniatürök

A lovag

és — kétszeresen kellett a bor! Ilyenkor felrémlett egy másik asszony képe, egy asszonyé, akit sohasem öleltem s ilyenkor bizony nagyon idegenek lettek a gyorscsóku lengyel asszonyok .,. — így van ez, bizony, — mordult fel borzas bajusza mögül az egyik vitéz, akit már székhez szegezett s lassan altatni kezdett a fanyar, pirosas bor. A lovag nyársaló szemmel nézett maga körül: hogy mer ez a részeg fickó az ő asszonyáról beszélni! Az ő asszonyáról! — Igyunk! — hördült fel belőle durván az indulat. Megmarkolta az öblös boroskupát és gyors mozdulattal a szájához emelte. Habzsolva itta le a bort, hátraszegett fejéből dacos tűzzel meredtek ki a szemek. Gyorslábú legénykék cserélték telire az üres kupákat s lassan ürülni kezdett a lovagterem. A borfárasztotta vitézek szálingózni kezdtek a fekhelyük felé. A lovag egyedül maradt a vár hadnagyával, egy sebhelyes arcú, deresedő fejű vitézzel. Öt valahogy ma nem fogta az ital, de a társát már csak az tartotta az asztal mellett, hogy nehéz olyankor lépni, amikor már közepe felé közeleg az átborozott éjszaka. S a lovag megint beszélni kezdett. A szájából türelmetlenül tolakodtak elő a szavak, érezte, hogy régóta vár már valamennyi a kimondásra. A hadnagy el-elbóbiskolt a pad9