Jarnó József: Magyar miniatürök

A debreceni költő

mesi kúriák cselédtraktusán Íródtak... Egy darab az életemből: szerelmes versek! Lilla... Persze Ő most már asszony. Talán gyermeke is van. Az ura pedig erős, egészséges ember. Kereskedő Almáson. Jól birja magát. Dolgozik. Nem ír verseket. Annyira belehevüll a gondolataiba, hogy hangosan kiabálva fejezte be őket: — így persze boldog lehet az asszony! — Kicsoda? — riadt fel az öregasszony, aki a karszékében lassan elszunyókált. A beteg nem válaszolt. Leszorította a szemét, hogy elhitesse: alszik. Nyugodt arcot erőltetett magára, pedig a fejében boszorkánytáncot jártak az emlékezések: — Tanári állás a Dunántulon... így talán lehetett volna, — de csavargó poéta? Akinek még sipol is a tüdeje? Az ilyen csak arra jó, hogy ünnepi ódákat irjon néhány aranyért! Sovány, vértelen keze ökölbe szorult: ütni szeretett volna, nagy, hatalmas erővel, mely megtorolna minden megaláztatást... * A betegágy mellett, melyben lehunyt szemekkel, ziháló mellel feküdt a költő, szakállas, komolynézésü ember állott. Az orvos. Az ágy lábánál kendőjét tépdeste az öregasszony. A beteg hangosan felnyögött. — Fiam, Miska, fáj valami? — jajdult fel az öregasszony. 48