Jarnó József: Magyar miniatürök

A debreceni költő

Az öregasszony tanácstalanul topogott az ágy körül: — Megmondtam neked, hogy ne menj eJ a temetésre, most hát itt van. Még jobban meghűtötted magad! Sohase is tudtál vigyázni magadra, féléjszakákat átcsavarogni a füzesben, napokat járni, hogy még az édesanyja se tudja, hogy hol van! Most aztán fekhet az ágyban s ugy köhög, hogy még a szentek is meghallják az égben... Nagy hallgatás felelte meg a szemrehányó szavakat. Az öregasszony betelepedett egy karosszékbe s onnan vigyázott a belegágY felé. — Édesanyám! — szólalt meg végre a beteg — jött-e már válasz a tipográfustól? — Nem jött még. Mindig a tipográfust várod, mintha nem is lenne egyéb gondod, mint hogy milyen betűkkel szedik azokat a verseket. Inkább arra vigyáznál, hogy le ne rugd magadról a dunnát, amikor kiver a forróság, — aggodalmaskodott az öregasszony s odatipegett az ágyhoz, hogy megigazitsa a félrecsúszott dunnát s f el veregesse az átforrósodott vánkosokat. A beteg vadnézésü szemei megszel idültek egy percre, mikor megérezte a gondoskodó kezeket. Agyában vadul rohantak a gondolatok, melyeket egy kissé már átfűtött a láz is. — Néhány nap múlva készen lesz a könyv... A könyvem! A versek, melyek vándorlás közben, országutszélen, kocsmapadon, vagy ne47