Jarnó József: Magyar miniatürök

A debreceni költő

Most nyugodjunk: adiő! Pislog a dáma s gavallér, Beteg s oda a sok tallér. Majd megjő tán egészsége, Hervadó kedve s szépsége, A költség is tán ki jő: Most nyugodjunk: adiő! Hangos, vidám kacagás fogadta a farsaiizáró szavallatot. A kastély kapuja előtt már türelmetlenül rázták csengőiket a vendég urak szánjai elé fogott paripák. — Ügyes szavallat volt ez Ferenc, — bókolt az egyik ifjú, — de nem is tudtuk, hogy te verseket is faragsz! — Nem én csináltam, nincs nekem érkezésem az ilyesmihez. Valami vándortanitótól hallottam egyszer: megkértem, hogy irná le nekem. Hát le is irta, — öt rhénes forintért. Vékonydongájú egy legény volt, valami Csokonainak liivták, de nagyon ügyeseket tudott kifundálni... * A beteg nagy, nekikeseredett szemeket meresztett maga elé. Nyomorványasztotta tüdejéből néha felreccsent egy-egy száraz, kegyetlen köhögés. Kiszikkadt, sárgaképü öregasszony nyitott be a szobába: — Kértél valamit, Miska? A kérdésre csak fuldokló köhögés válaszolt a párnák közül. 46