Jarnó József: Magyar miniatürök

A debreceni költő

volt ez, de az ifjúság lázadása a prédikátor tanárok, a méteres falakkal elzárt kollégium, a gondolatok guzsbakötöltsége és a test bebörtönöztetése ellen. Nem védelem, de vád vol! a szavakban, melyeket lelkesen ivott magába félezer diák. — Titeket hivlak tanúnak most, mikor már tanura nincs szükség, — de nem a profeszszorok, hanem tulajdon szivetek elé. Arra hivlak tanúnak benneteket, hogy voltam-e valaha rossz lelki esméretü oskolai gazember, voltam-e, ha sokat immel-ámmal tanultam is abból, amit itt tanulni kellett, korhel, idővesztegő, léha? Erről tegyetek tanúbizonyságot a sziveitekben, ne mások előtt, ti, akiknek én se ártani, se használni nem tudok... ír A hosszú tölgyfa asztal körül mind ott ültek a tiszteletes urak. A tanácskozás már befejeződött, megvolt már az ítélet is; csak szavakba kellett foglalni. ... A diák pedig, aki felett az Ítélet esett, már meghozta az Ítéletet önmaga felett: becsapta maga mögött a kollégium hatalmas tölgyfakapu j ál, mielőtt az iskolai szék Ítélete kitessékelte volna rajta és már útban is volt Patak felé... A rektor monoton hangon ismételte el a már letárgyalt vádpontokat, visszatért a régi bűnökre, a gunyversekre és az illetlen szavalatokra, hogy aztán annál hatásosabban emlegethesse a pénzt, amit Csokonai a halasi 43