Jarnó József: Magyar miniatürök

A debreceni költő

volt ez, de az ifjúság lázadása a prédikátor tanárok, a méteres falakkal elzárt kollégium, a gondolatok guzsbakötöltsége és a test bebör­tönöztetése ellen. Nem védelem, de vád vol! a szavakban, melyeket lelkesen ivott magába félezer diák. — Titeket hivlak tanúnak most, mikor már tanura nincs szükség, — de nem a profesz­szorok, hanem tulajdon szivetek elé. Arra hivlak tanúnak benneteket, hogy voltam-e valaha rossz lelki esméretü oskolai gazember, voltam-e, ha sokat immel-ámmal tanultam is abból, amit itt tanulni kellett, korhel, idő­vesztegő, léha? Erről tegyetek tanúbizonysá­got a sziveitekben, ne mások előtt, ti, akik­nek én se ártani, se használni nem tudok... ír A hosszú tölgyfa asztal körül mind ott ültek a tiszteletes urak. A tanácskozás már befeje­ződött, megvolt már az ítélet is; csak szavakba kellett foglalni. ... A diák pedig, aki felett az Ítélet esett, már meghozta az Ítéletet önmaga felett: be­csapta maga mögött a kollégium hatalmas tölgyfakapu j ál, mielőtt az iskolai szék Ítélete kitessékelte volna rajta és már útban is volt Patak felé... A rektor monoton hangon ismételte el a már letárgyalt vádpontokat, visszatért a régi bűnökre, a gunyversekre és az illetlen szava­latokra, hogy aztán annál hatásosabban em­legethesse a pénzt, amit Csokonai a halasi 43

Next

/
Thumbnails
Contents