Jarnó József: Magyar miniatürök

A magyar Horatius

medett ferences barátról pedig méltán húzták le a csuhát, — a fejével együtt, ö hozta ezt a mételyt! A látogató dühös dohogások közepette buesuzott el a házigazdától és elment. A papruhás ember magára maradt. Kinyitol la a kis szoba ablakát és kibámult az éjszakába. ... Csend, végtelen csend ömlött feléje a Ráczváros apró kunyhói közül. — Páris... Bacsányi beszélt róla... Nemzeti kultura... Haladás... Becsukta az ablakot. — Dolgozni kell! Fel kísérteti benne a kétség: — Nem értik, úgyse értik!... ők csak azt lát iák Kazinczyból, hogy Martinovits barátja volt... A költészetből, a tudományból pedig csak azt, ami latin... A történelemből... Mindegy! Éppen azért kell dolgozni! A szemeket nyilni, — ahogy Bacsányi mondta... S Martinovits is jobb magyar volt, mint a biró, aki elítélte! * Hatalmas vörös nyelvek nyaltak bele az égbe. Sercegve, pattogva, ropogva égtek a házak s Szent Gellért hegyén csúfolódva szaladgáltak a tüzébresztett árnyak, mitha a mesék boszorkányai keltek volna életre. Az álmukból riasztott, féligöltözött emberek vödrökben hordták a vizet a Dunából. A tüz vidáman kacagotl a szemükbe, pillanatok alatt itta fel a vödrök kevéske vizét és vadul zabálta 3. Jarnó József: Magyar Miniatűrök. 33