Jarnó József: Magyar miniatürök

A mesemondó

többen bizony sohasem mertek jönni... Ezek is titokban. Gyergyai Dénes vércse vijjogással kacagott fel: — Bezzeg másképen van nálunk: az én falumban már nincsenek barátok. Nemes Nagy János lutherista ember, — mind kiűzte őket a birtokáról! — Hisz akkor... — Persze: földreszállt mennyország. ...Elcsuklott a szava. Nevetni próbált, de inkább sirásnak sikerült a kacaj. A gúnyolódni akaró ember panaszos kisgyerek lett, akinek torkából gátjukatvesztetten ömlöttek a keserű szavak. — Gáspár... Te tudod, én tériteni jöttem haza... Harcra készültem és álltam a harcot. Akkor még pápista volt a földesúr... A parasztok szivesebben fogadtak volna kővel, mint kenyérrel... Keményfejü, keménynyakú nép volt. Nein adta a szentjeit a mi fehérfalu templomunkért... Tanitottam, dolgoztam, — nehéz harc volt. Egyszer barátok jöttek, — akkor kis hi j ja volt, hogy kaszával nem jött rám a nép... És én mégis ugy éreztem, hogy szikla vagyok, melyre bizvást építheti házát az Isten! Elhallgatott. Fáradtan simította végig a homlokát. Inkább gondolta, mint mondta: — Ma már lutherista az egész falu... — A te munkádat az Islen vigyázta, — mondta rá az áment a beszédre Juhász. 2G