Jarnó József: Magyar miniatürök

A mesemondó

Nagyot zökkenve rázódott a rossz parasztszekér. Az országút földjét gödrösre verte a négynapos eső s a keshedt ló inár alig győzte a munkát kátyútól kátyúig. A szekér derekában kél feketeruhás fiatalember szomorkodott versenyt a vigasztalan őszutóval. Testükről gyüröllen lógott a német prédikátorok furcsavágásu ruhája s arcuk fáradtságán is látszott, hogy soknapos ut van már mögöttük. ... Szokottnál is nagyobbat zökkent a szekér és a kerékről felverődő sárból bőven jutott az utasokra is. Az egyikből előtört a panasz: — Az istenfáját! Wittemberga táján jobb utak vannak! — Gazdagabb nép az, — igyekezett a hazai utat menteni a másik. Megint hallgatlak egyet. A német városra gondoltak mind a ketten. Az egyetemre, melynek falai közöli mohó igyekezettel szivták magukba a tudást. Az uj vallásra, melyet tüzes hitlel és lángoló szavakkal hirdetett Melanchton. A polgárokra, kiknek házában már megszokottá lett az uj csoda: a nyomtatott könyv. 19