Jarnó József: Magyar miniatürök

A mesemondó

Prédikátorok voltak. Magyarok. A német egyetemről jöttek s a testükön már a prédikátorok ruhája volt. A cókrnókjukba rejtve elhozták a kincset, a németnyelvű, nyomtatott bibliát. Elhozták magukat, a nagy, tüzes hitet is és sok, sok akarást. ...S Magyarországon döcögött a szekér. Előttük volt a végtelen rónaság, a föld, melyet vigasztalan munkával vert bőventermővé a robotra hajtott, baromi paraszt. — Gáspár, — szólalt meg megint a fiatalabbik, — nézd... Kinyújtott karjával a messzeségbe mutatott. ... Fáradt, munkától elgyötört parasztok jöttek szembe velük. Az útszéli feszület előtt mindannyian megálltak, roggyanó térdüket beleeresztették a cuppanó sárba, keresztet vetettek, majd nehézkesen felcihelődve továbbfolytatták utjokat a falu felé, mely riadtan húzódott meg a fallal kerített kastély-vár alatt. — Bálványimádók! —• tüzelt a fiatalember, — képet csináltak maguknak s alázatosan térdepelnek eléje, mintha csakugyan ez a redves fa lenne az Isten! A társa szelíden legyintett: — Ne bántsd őket, amice. Szegény, fáradt nép ez... — De megmásultál, Gáspár! Wittembergában hangosabb szóval ítélted a pápistákat! — Azok tévelygők voltak, vagy képmutató gyalázatosak. De mit tudják ezek itt, hogy micsoda az Isten... A nagyapjuk letérdelt 20