Jarnó József: Magyar miniatürök

A paraszt

A zömök, sovány öregúr nagyon kesernyés képpel érkezett haza. Sohase volt beszédes, de most talán még hallgatóbb, még magábahuzódottabb volt, mint máskor. Keresztülment a szobán, ahol legényfia diskurálgatott egy magaszőrü kamasszal, alig válaszolt a köszöntő szavakra, bement a szobájába s magára húzta az ajtót. Leült az asztala mellé, végignézett a könyvespolcon, ahol már szép sorba gyűltek a könyvek, melyeknek hátán virágdisziíések közé vont aranybetük hirdették az ő nevét. Csendes-hangtalanul nyúlt a papir után, mint mindig olykor, ha ugy érezte, hogy nagyobbal rúgott rajta az élet a megszokottaknál. De a kezében csak nem akart útjára indulni a ceruza. A papir fehéren maradt, csak néhány kusza vonás jelezte rajta, hogy valaki plajbásszal a kezében gondolkozott felette. — Háza vagyon hát a Tudománynak, — mordult fel félhangon az öregúr, — dehát hiába, a tudomány is előkelő nagyon, parasztcsizmában az ő háza küszöbét se igen lehet átallépni! Az uj bántás, ami most érte, háborgott, nyugtalankodott benne, nem is engedte ülve maradni a széken. Nagy nekifohászkodáss-al kelt fel az asztaltól s járni kezdett a szobában fel s alá. —• Akadémiai titkár, — morogta nekikeseredett hangon, — titkár ur... Maga elölt látta a feketébe öltözött, érdem120